1. Nyilas ház
2. Fővárosi XIII. kerületi IKV
3. Faludy György
Budapest, Szent István körút 2.
Szálasi politikájának megfelelően a semleges országok által védett zsidókat elkülönítették a diplomáciai oltalom alatt nem állók tömegétől. 1944. november 20-ig a (valódi vagy hamis) védődokumentumokkal rendelkező zsidókat az Újlipótváros délnyugati háztömbjeibe, a Margit híd pesti hídfője környékén álló épületekbe telepítették. Ezekben a napokban lesben álló nyilas karhatalmisták fosztogatták és bántalmazták a költözőket. Sokukat a kijelölt területet szélén lévő, Szent István krt. 2. sz. alatti nyilasházba hurcoltak. Legálisan 15.600 védett személy volt Budapesten, az engedélyezett hely számukra is csak szűkösen volt elég. Ám mivel nagy mennyiségű hamis védődokumentum volt forgalomban, és az ilyenekkel rendelkezőknek is költözniük kellett, a "nemzetközi", "védett" vagy "kis" gettó néven hírhedté vált épületcsoport hamarosan az elviselhetetlenségig zsúfolttá vált. Előfordult, hogy egy kétszobás lakásban 50-60 ember szorult össze, a pincék, padlások és lépcsőházak is tele voltak. A lakók egyre többet éheztek.
A nemzetközi gettóban gyakoriak voltak a razziák, a védett házakból elhurcoltakat sokszor csoportosan lőtték a Dunába. Ahogy december legelején kiderült, hogy a semleges országok nem fogják elismerni Szálasi rendszerét és kormányát, a nyilas vezetés számára érdektelenné vált a nemzetközi gettó fenntartása. A védettek helyzete folyamatosan romlott. December folyamán rendszeressé váltak a nyilas terrorakciók, a kínzások, gyilkosságok, Dunába lövések. 1945 januárjának elején a semleges diplomaták mintegy 10 ezer embert telepítettek át a nagy gettóba. Úgy ítélték, hogy ott több esély van számukra túlélésre. A mintegy 20 ezer hátramaradt zsidót 1945. január 16-án a szovjet csapatok szabadították fel.
A szocialista éra alatt itt működött a kerületi IKV. A gyáripar kiteljesedésekor a kerület lakosságának száma elérte a százharminc ezer főt. Ebben az időben a lakások túlnyomó többsége tanácsi kezelésű és IKV fenntartású volt. A humoristák gyakran álltak elő IKV témájú történetekkel.
Budapesten született zsidó polgári családban. Édesapja Leimdörfer Jenő (más forrás szerint Leimdörfer Joachim jim vegyész, édesanyja Biringer Erzsébet Katalin volt. 1928-ban érettségizett a fasori Evangélikus Főgimnáziumban, ezután a bécsi (1928–30), a berlini (1930–31), a párizsi (1932) és a grazi (1932–33) egyetemen tanult. 1933–34-ben katonai szolgálatot teljesített zászlósi rendfokozatban, amelytől később megfosztották. 1937-ben jelentette meg a Villon-átköltéseket, mely jó időre meghatározta pályáját.
1938-ban elhagyta Magyarországot. Erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte, hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, így a németek oldalán semmiképp sem akart volna harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott többek között Arthur Koestlerrel és az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Havas Endrével és Lorsy Ernővel együtt Franciaország német megszállása után Marokkóba menekült, majd áthajózott az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett. Ezután három évig, 1942 és 1945 között az amerikai hadseregben szolgált tisztként, káplárként szerelt le. Eközben húgát, aki itthon maradt, a nyilasok meggyilkolták.
1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak. A rasszizmust megvetette, az ő vezetésével döntötték le 1947. április 26-áról 27-ére virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát. A kommunista hatalom mégis kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben (több más forrás szerint azonban nem 1949-ben, hanem 1950 közepén) hamis vádak alapján letartóztatták, s Gábori Györggyel és Egri Györggyel Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták. Az ÁVH börtöneiben, illetve a táborokban írt versei 1983-ban Münchenben jelenhettek meg Börtönversek 1950–1953 címmel.
„Az ?itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket "fejben csináltam"…
Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret… A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meríteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kívánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta…”
Szabadulása után fordításokkal kereste kenyerét, majd 1956-ban ismét elmenekült az országból.
Faludy György önéletrajzi regényében az ávós őrnagy beszéde jellemzi az 1953. szeptemberi szabadon bocsátások légkörét: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. …figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.”
Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1961–62-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit, eredetileg angolul (My Happy Days in Hell, 1962). A könyv 1987-ben jelent meg először Magyarországon az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúra által betiltott szamizdat kötetként. 1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást, miközben a Ötágú síp és a Magyarok Világlapja című lapok munkatársaként dolgozott. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Közben Magyarországon betiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, amelyeken a neve szerepelt. Megjegyzendő azonban, hogy a pártállam idején kiadott A magyar irodalom története több helyen említi, sőt bővebben is tárgyalja és idéz tőle.
1987-ben hazatért, Budapesten telepedett le. A rendszerváltás után korábban szamizdatban terjedő műveit is ki lehetett adni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni. Pokol tornácán című kötetének bemutatóját már nem érhette meg, a Kossuth-díjas költőt 2006. szeptember 1-jén otthonában érte a halál.
Tiszteletére 2006. október 3-án Torontóban a közvetlenül az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték át. Bár az elnevezési procedúra még életében elkezdődött, a névadási ünnepségre időközben bekövetkezett halála miatt már nem tudott elutazni.
1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsanna újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Zsuzsa a Haladás c. lapnak írt cikkeket. Ennek az újságnak a szerkesztőségében találkoztak először. A házasságból egy gyerek született: András (Andrew Faludy, 1955–2010). A Haladás után írt a Világosságnak is, és később a Népszavánál kapott állást. 1963-ban felesége meghalt.
1966-ban Máltán ismerkedett meg a nála 28 évvel fiatalabb amerikai fiatalemberrel, Eric Johnsonnal, akivel ezután 36 éven keresztül éltek élettársi kapcsolatban. Bár soha nem titkolta biszexualitását, egy 2002-es tévés interjú, melyben erről vall, mégis csak halála után, 2006-ban került adásba.
2002 júliusában vette feleségül Kovács Fannyt, aki 65 évvel volt fiatalabb nála. A párt a halál választotta el egymástól, a költő kis híján 96 éves korában elhunyt.